2009 augusztus 16. – Iwo Jima II. – Hajmáskér

A németek után a japánok is … avagy hogyan foglaltuk el a “szigetet”.

Az Iwo Jima játék a már ismert Blackwater-es hajmáskéri pályán került megrendezésre. Ahogy nemrég a Pont du Hoc játékon, most is négyen készültünk a játékra: Peet, Raven, Shadow és jómagam. A posztokat nagyjából a játék elött kiosztottuk, Shadow lett a rajpk+rádiós, én a medic+dmr, Peet és Raven pedig a lövészek. Az öltözékünk ezúttal is a Magyar terepgyakorló volt, újdonságként Peet vadiúj fegyvere, Shadow új (csapat)rádiója és az távcsövem és hátizsákom jelent meg.

Az odaút a többiek részéről szokásosnak volt mondható, nekem rendhagyó volt, ugyanis kivételesen nem kölcsön autóval mentem, hanem Asmodus-al, aki saját kocsijával fuvarozott. Szerencsémre Asmodus Vácról jött, így nekem csak pár perces sétát kellett a találkozópontig megtennem. A BW fórumán szépen egyeztettük, hogy mikor találkozunk, majd az utolsó pillanatban (játék elötti éjszaka) realizáltuk, hogy kissé elnéztük az időt és valószínüleg késésben leszünk.

A játék napján én szokás szerint Godot-szindrómában szenvedtem, azaz hajnal egy körül feküdtem le totál éberen aludni, majd röpke két órás alvás után fél-háromnegyed óránként felébredtem és konstatáltam, hogy még nem kell felkelnem, aludhatok …

Végre eljött az ébresztő időpontja. Godot-val ellentétben én már mindent összepakoltam, így csak a reggeli zsemle-csoki-ital bevásárlást kellett megejtenem, majd a szendvicsek elkészítését. Kényelmesen készítettem el mindent, mikor Asmodus hívott, hogy kb. fél óra múlva érkezik. Rám csak 10 perces út várt, így nyugodt szívvel ültem le egy kicsit ejtőzni, majd negyed órával később útra keltem. Mire a találkozópontra értem Asmodus már régen ott volt, kb 10 perc alatt tette meg a félórás utat.

Hajmáskér felé menet még megálltunk az M1/M7 kivezetőjénél felvenni Bundy kollégát. Közben a 101-eseket is láttuk kényelmesen kávézgatni egy benzinkútnál, így mi is megnyugodtunk: nem csak mi fogunk elkésni. Bundy-t felvéve nekivágtunk az útnak. Asmodus metál zenét helyezett a lejátszóba, egy féltéglát a gázpedálra, s röpke óra alatt (nekem min. másfél óráig szokott tartani) meg is érkeztünk a pálya közeli benzinkúthoz. Itt találkoztunk össze a Vérfarkasokkal. Rövid üdvözlés után kávéztunk egyet, majd bevonultunk mi is a pályára.

A Settenkedők raj teljes létszámban már ott volt, ők is akkor érkeztek, mint mi, így együtt készülődtünk, kronóztunk, üldögéltünk. Én Dave-en keresztül megkaptam Vity0-tól vásárolt távcsövemet és felszereltem a fegyveremre. Időm viszont már nem nagyon volt beállítani, mert Sziszkó eligazításra hívott. Az amerikai oldal 6, a japán, ha jól láttam 5 rajból állt, de nagyjából egyenlő létszámban. A mi négyfős rajunk Auer és BananaJoe katonákkal egészült ki, legnagyobb örömünkre. Míg a japán oldalon Godot-Kuribayashi admirális vezette a ferdeszeműeket, a mi hős fiaink 2-2 rajonként szakaszparancsnokok által indultak harcba. Tekintettel arra, hogy a mi (25-ös) rajunkhoz egy szemlátomást kezdőkből álló (23-as) rajt osztották be, Shadow rajpk-ból szakaszparancsnok is lett. (itt kell megjegyeznem, hogy bár a 23-asok kezdők, ennek ellenére lelkesek és ügyesek voltak).

A “szigetet” három oldalról lehetett megrohamozni, mi a keleti oldalt választottuk (ez volt a leglankásabb). Itt gyűltünk össze az eligazítás után. Shadow ötlete alapján a mi rajunk egészen keletre húzódott, a 23-asok pedig tőlünk kicsit visszafelé benyomultak az erdőbe. A terv az volt, hogy a 23-asok az erdőből támadják a keleti japán védelmi pontot és amíg lekötik az ellenség erőit, mi oldalba támadjuk őket és ezzel felmorzsoljuk a védőket. A megvalósítás kicsit döcögősen indult. A 23-asokkal elöször nem tudtunk rádión kommunikálni, majd hosszú ideig csak arra vártunk, hogy elindítsák a támadást. Ezalatt viszont a japánok keleti pontjáról a védők kiküldtek egy-egy embert felderítőnek, akik észrevettek minket. Rövid lövésváltás után visszahúzódtunk. A meglepetésről így lemondhattunk, cserébe viszont meg tudtuk osztani a védők figyelmét. A támadás végül, ha nehézkesen is, de beindult és mi is nekilódultunk. A lövésváltás és támadás alatt, ha jól emlékszem csak egy találatunk volt. Nekem tehát sok dolgom nem akadt, a távcsővel viszont egyelőre nem boldogultam, köszönhetően a beállítás hiányának. A japán védők hamarosan elfogytak és mi felvontuk a zászlónkat a keleti pontra.

A 23-as raj a pont elfoglalása után a pálya közepe felé húzódott el, mi pedig körkörös védelmet állítottunk fel, arra alapozva, hogy a pontok visszafoglalhatóak voltak. A távolban látható volt a japán főhadiszállás, viszketett a tenyerünk, hogy elfoglaljuk és fogságba ejtsük a japán hadvezért, de ekkor erre még nem volt lehetőség. A főhadiszállás felől viszont megérkezett az első japán ellentámadás, így sok lehetőségünk úgyse lett volna támadni. A keleti pont védelme nem volt egyszerű feladat, mert a japán erők keményen támadtak minket és hősiesen kűzdöttek. Sajnos volt néhány kellemetlen találat is, egy japán, már kilőtt embert valaki közelről mégegyszer meglőtt, ezzel igencsak fájdalmas nyomokat hagyva. Szerencsére ez volt az egyetlen, általunk tapasztalt visszásság a játék folyamán.

A védekezés során az embereink szép lassan egymás után hullottak el s bár volt medic szalagom, egyszerűbb volt a gyógyítások számolása. E számolás közben egyszer csak eljutottam a rajlétszámmal megegyező számhoz, ami azt jelentette, hogy a következő találat esetén vissza kell állnunk. Éppen Auer-en volt a sor (mármint Őt kellett volna gyógyítanom). Letettem a fegyverem és elkezdtem kúszni Auer felé. A távolban megláttam két japánt, akik pont felém néztek és már emelték is a fegyverük. Gyorsan beugrottam egy fa fedezékébe és a nem messze fekvő BananaJoe-t hívtam, hogy fedezzen. Úgy gondoltam, ha a fedezőtüze mellett ki tudom hozni Auer-t, akkor még tudjuk tartani a pontot egy darabig. Sajnos BananaJoe a fedezőtűz biztosítása közben találatot kapott. Visszaállás.

A visszaállóra ballagva tudtuk meg, hogy a 23-as raj épp a visszaállón van. Ott egyeztettünk velük, hogy amint letelik az idejük (aknavetőkkel lőtték ki őket, így 5 percig kellett várniuk), sietnek vissza a keleti ponthoz, mert félő volt, hogy azt a japánok visszafoglalják. A pihenőidő alatt mindenki ledobálta a cuccai nagy részét és próbált vízzel, szőlőcukorral, csokival erőre kapni. Én, kapva a lehetőségen, végre nagyjából belőttem a távcsövemet, ittam kb. 10 liter vizet (ebből 8 és felet azonnal kiizzadtam magamból) és Auer kínálta szőlőcukorból ettem egyet. “Na, indulhatunk?” kérdezte valaki, miközben én a melegtől kinyúlva levegőért kapkodtam Naná!! Felcihelődtem és újból magamra aggattam a felszerelésem és úgy döntöttem a hátizsákom ott hagyom a keleti pontnál, aztán Isten irgalmazzon a japánoknak, ha elfoglalják és nem jutok a csokimhoz!!!

Taktikusan az árnyékos helyeken haladva (na nem az ellenség, hanem az iszonyú hőség miatt) visszaértünk a keleti ponthoz. A 23-asok hősiesen tartották a pontot, mialatt a japánok folyamatosan támadták őket. Mi is gyorsan beálltunk a védelmi láncba, a többiek ismét a pálya széle felé védekeztek, az átkaroló támadókat visszaverve, a 23-asok áthelyezkedtek a pálya közepe felé én pedig középen vettem fel a klasszikus ülő-mesterlövész pozíciót. Szükség is volt rá, a japánok erős frontális támadást indítottak. Ha minden igaz a beállított távcsövemmel itt sikerült első találatomat elérnem, de nem sokáig örülhettem, mert hirtelen golyózáporba kerültem. “MEDIC!!!” A 23-as medic gyorsan odaért mellém én épp tápászkodtam volna fel, amikor is bumm!! Őt is eltalálták Itt jött elő a rutin hiánya, nem Neki kellett volna értem jönni, hanem egy társának, de utólag már nem akartam okoskodni. Szerencsénkre pont ekkorra ért oda a 101-esek különítménye. Kivontak mindkettőnket a tűzvonalból, majd a dokijuk meggyógyított engem, én pedig a 23-asok medic-jét. Mivel nagyjából ekkorra sikerült elfoglalni a három első zónás japán pontot, végre lehetőségünk volt tovább tolva a frontvonalat a második zónára támadni. A 101-esek a keleti oldalon, a 23-asok tőlük jobbra, mi pedig a pálya közepe felé, a 23-asoktól jobbra indultunk neki a Reserve Area elfoglalásának.

A Reserve Area kemény diónak tűnt. Egy domb tetején, gyakorlatilag egy-két fával tarkított mező közepén volt. Mi nyugat felé húzódva, az ellenfelet messziről kóstolgatva haladtunk előre, azaz inkább oldalazva. Végül megálltunk egy ponton. Shadow parancsnok tanácskozásba kezdett, mialatt én a kevés fa takarásában kicsit előrébb húzódtam. Úgy tűnt, a pontot védő japánok egy keletről indult támadásra koncentrálnak, ezért bátran tovább kúsztam, de a domb felém eső oldalán felbukkant két védő, akik határozottan felém néztek. A további közeledésnek nem lett volna értelme. Megpróbálkoztam egy-két lövéssel, de még így is messze voltam. Medic-ként nem lett volna tanácsos tovább próbálkoznom, így tehát visszavonultam. Ekkor láttam meg tőlünk még nyugatabbra egy baráti raj egy, majd több emberét. Shadow-ék ekkor még a lehetőségeket tárgyalták Auer-el. Én gyorsan odaszaladtam hozzájuk és felhívtam a figyelmüket az érkező rajra. Gyors egyeztetés, mutogatás után sebesen vonalba fejlődtünk és “ROHAM” kiáltás elhangzása után nekilódultunk. A japánok nem adták könnyen a dombot, jópár sebesült hevert mindenfelé, ráadásul szögesdrótok (jól látható fehér zsinórok) is nehezítették az előre jutást. Szerencsére azonban a mi medic-jeink szorgosan tették dolgukat, így sikerült felmorzsolni a japán ellenállást és zárásképpen végignézni Tibesz szertartásos harakiri-jét

A Reserve Area sikeres elfoglalása után elméletileg visszaálltunk. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy visszasiettünk a visszaálló pontra, mert ott volt az utolsó amerikai zászló, amivel jelezni lehetett a japánok végső védelmi pontjának elfoglalását. A zászlót megszerezve rohantunk vissza a keleti ponthoz, majd tovább a japánok főhadiszállása felé. Ott már javában tartott a csata. A japánok elkeseredetten védekeztek, de mire mi odaértünk, már kiszorultak a zászló környékéről. A japánoknak ekkorra már nem sok esélyük volt, bátran és hősiesen kűzdöttek, de az együttesen támadó 6 amerikai raj ellen nem tudtak mit csinálni. A zászlóval megérkezőket ugyan első hullámban sikerült kilőniük, de a második próbálkozásunk sikeres volt. Felhúztuk a zászlót és ezzel elfoglaltuk a “szigetet”.
Legvégső mozzanatként a japán admirális szertartásos módon végzett magával, testét tisztességgel letakartuk a japán zászlóval (igaz, kicsit megtapostam) és ezzel végetért az Iwo Jima II. játék hivatalos része.

Iwo Jima II/B, avagy rohamozzanak a japánok is

A társaság békésen poroszkálva indult vissza a kisházhoz, előre örülve, hogy megszabadulhatunk felszerelésünktől és ruházatunk nagy részétől. Ez meg is történt. A mellény és zubbony levétele közben mintegy 4-5 liter víz csorgott le rólunk, a maradék a pólónkból kifacsarva változtatta a kisház környékét rizstermesztő területnek alkalmas közeggé. “Én ma mégegyszer ezt a mellényt fel nem veszem” gondoltam botor módon magamban, kifelé csak a “Pffffff … aaaaaarrrgh” japán közmondást közöltem. A többiek hasonló véleményen voltak, de Sziszkó felhívására, miszerint a játéknak nincs vége, pozitívan reagáltunk.
Néhány ember, akik korábban is jelezték, elbúcsúztak és elmentek, mi többiek a ruháinkat próbáltuk száradásra bírni. Sziszkó egy idő után talpra parancsolt minket és röviden vázolta az elképzeléseit a második játékrésszel kapcsolatban. A lényege az volt, hogy a sziklás részt a romos malom felől most a japánok ostromolják meg és a kis katlanban elhelyezett ládát szerezzék meg. A japán erők levonultak a malomhoz, mi pedig a sziklás terület felé vettük az irányt.

A védelmi erők a következő képp oszlottak meg: a 23-as raj a sziklás rész keleti oldalát védte, mi a nyugatit, a 101-esek pedig kicsit feljebb foglaltak állást. Szükség is volt a körkörös védelemre, mert a japók minden irányból támadtak. Ügyesen taktikázva a nyugati támadást nagyobb kerülővel indították, így a sziklás rész fölötti területről érkeztek. A mieink azonban jól tartották a területet, a fák tarkította dombról az ellenségnek nem volt esélye lejönni. Hogy a keleti oldalon mi történt, nem tudom, onnan is sűrű lövöldözés hallatszott. Egy idő után a három raj nyugat felé indult, de a japán erőknek már nem volt nyoma, mi legalább is nem láttuk őket. Nosza vissza a sziklás részhez. Épp a terület nyílt részén sétáltunk vissza, amikor megszólalt a játék végét jelző kürt. Ekkor legnagyobb megdöbbenésünkre a keleti oldalt szegélyező bokrokból két Vérfarkas jelent meg. Vigyorogva közölték, hogy már a célkeresztjükben voltunk, amikor vége lett a játéknak … hú! Parázs lövöldözéstől menekültünk meg.

Ezzel véget is ért, mostmár teljesen a játék. Mindenki elégedetten és kellemesen elfáradva cuccolt le. Az emberek sorra köszöntek és mentek el. Én még megvártam Asmodus-al a Blackwater-es tanácskozást, illetve Godot-t, Bundy-t és Tibeszt, majd így öten indultunk Székesfehérvár felé, miután cipőkanállal beügyeskedtük magunkat és felszerelésünket Asmodus kocsijába. Mondanom se kell, Godot és Tibesz mellett nem sok másodperc telt el hangos röhögéstől mentesen. A kedélyek akkor csillapodtak csak, amikor már az autópályán gurultunk Pest felé.

Ismét jól éreztem magam, jó játékot játszottunk. Most talán kevésbé voltam eredményes, kevesebb találatom volt, de medic-ként se volt annyi feladatom.
Köszönöm a szervezőknek, a csapattársaimnak a játékot, Vity0-nak a távcsövet, Dave-nek, hogy átadta a távcsövet és külön köszönet Asmodus-nak, hogy oda-vissza elfuvarozott. Godot-nak és Tibesz-nek nem köszönöm a visszautat, mert azóta is izomláza van az arcomnak