2012 július 21-22 – Lost Patrol 2 – Hajmáskér

Közeledett a monszun. Gondterhelten húztuk össze magunkon az eső ellen igen, a párás levegő ellen viszont vajmi kevés védelmet nyújtó poncho-t. A medic-ünkre néztem, az Ő szeméből is sütött az elkeseredettség. Három embert veszítettünk két nap alatt. Egyet a sebláz vitt el, másik kettő pedig eltűnt a dzsungelben. Talán még élnek, de úgy érzem jobb lenne nekik, ha halottak lennének.A csapatszállító helikopter halk puffogással vitt minket egyre közelebb a célunkhoz: a kambodzsai határ közelébe, Ha Tinh és Bien Vung térségébe. Erősítésként érkeztünk több más szakasszal együtt. A hírszerzés szerint a falvak környékén vietkongok tűntek fel és ha sikerül nekik a falvak lakosságát ellenünk hangolni, akkor esélytelenek leszünk megakadályozni a vietek beszivárgását.

Hátrafordult a pilóta és jelzett, nemsokára megérkezünk. Ezúttal összeszedtünk mindent, ami a kezünkbe akadt, nem akartunk úgy itt ragadni, hogy nélkülöznünk kelljen bármit is. Ha itt kell dekkolnunk több hétig, legalább meg legyen mindenünk. A helikopter viszonylag könnyedén szállt le a tábortól nem messze. Ledobáltuk a holminkat, leugráltunk, majd a lassan elemelkedő csapatszállító rotorjai keltette szélben felmálháztuk magunkat. A tábor egy kis, szélvédett völgyben állt. Ez részben jó volt, mert védve volt a természet erejével szemben, de rossz is, mert a tábort övező dombokra a vietkongok be tudnak szivárogni és onnan vidáman leszedhetnek bárkit. Szerencsére a tábor már körbe volt kerítve szögesdróttal és aknákkal. Talán ez majd megvéd minket.

Velünk együtt sorra érkeztek az új szakaszok. Mi gyorsan lefoglaltunk magunknak egy sátrat, lecuccoltunk és már kezdtük is magunkra aggatni a felszerelésünk. Én, mint a szakasz parancsnoka, bejelentkeztem az ezredesnél. “Hamarosan eligazítás. Örülök, hogy itt vannak.” mondta és keményen megrázta a kezem.

Az eligazítás során világossá vált, hogy első fontos feladatunk a két falu lakóinak megnyerése lesz, illetve a határ ránk eső szakaszának biztosítása. A mi szakaszunk Bien Vung felé indult. Még el sem indultunk, már egy kis csoport sárga közelítette meg a tábort. Gyanúsan nézelődtek, de nekünk feladatunk volt. Átadtuk a terepet a bázis őrségének és elindultunk a falu felé.

A faluig érdektelen utunk volt. Szinte úgy éreztem, mintha nem is egy háború kellős közepén lennék. A falusiak kedvesen fogadtak. Alighogy megérkeztünk már kínálgattak minket mindenfélével. Cserébe gyógyszert osztogattunk nekik. A kis sárgák folyamatosan karattyoltak és állandóan meg akartak tapogatni minket. Ez egy kicsit idegesített minket, az egyik fiamat úgy kellett visszafognom, hogy ne kezdjen el lövöldözni.

Eközben rádión jött a parancs, össze kell számolni a civileket. Nagy nehezen megértettük a falusiakkal, hogy délután legyen mindenki a viskójában, mert kapnak papírt és onnantól azzal kell igazolniuk magukat. Az egyik srác a szakaszból értette valamelyest a nyelvüket, nagy nehezen elmagyarázta nekik, hogy mit akarunk. Felajánlottuk, hogy adunk nekik enni és innivalót, meg gyógyszereket. Széles mosollyal az arcukon bólogattak. Valahogy nem bíztam bennük. Elköszöntünk és indultunk vissza a bázisra.

A bázisra érve őrszolgálatra osztottak be minket, amit akkor nem is bántam. Utólag tudtuk meg, hogy később egy, a Bien Vung-ba érkező szakaszt a falusiak közé rejtőzött vietkongok megtámadtak és néhányat közülük lelőttek. Végigfutott a hátamon a hideg. Vajon a vietek már akkor is ott voltak, amikor mi odamentünk? Alig tértem napirendre afölött, hogy milyen szerencsénk volt, amikor fegyverropogásra kaptam fel a fejem.

- KONTAKT! – üvöltötték az északi dombon álló őrök és vadul elkezdték lőni a dzsungelt.

Felkaptam a fegyverem és a sűrű növényzetet kémleltem. Nem láttam senkit, de éreztem, ott vannak. Találomra egy sorozatot eresztettem a bokrok közé, mire egy hangos jajdulás volt a válasz. Kaján vigyor terült el az arcomon, ami hirtelen le is fagyott: az egyik társamtól nem messze egy vietkong tűnt elő a sűrűből és lövésre emelte a fegyverét. Reflex szerűen húztam rá az M14-esem. A golyók ugyan elkerülték, de legalább megzavartam és a társam is megmenekült. Mire felocsúdtam, a vietkong eltűnt és hamarosan elcsendesedett a tábor környéke. A vietek ahogy jöttek, úgy tűntek el, észrevétlenül, váratlanul. Nálunk szerencsére csak könnyű sérültek voltak. De a szögesdrótok környékén talált a felderítő szakasz egy két sárgát. Kiderült, a tábortól északra átvágták valahogy a drótot és egész közel kerültek hozzánk. Éjszaka ezzel meg fog gyűlni a bajunk.

Rövid, csöndes idő következett. Az egyik szakasz, amelyik a határ felé ment őrjáratba, egy civilt hozott be kihallgatásra. Találtak nála egy fegyvert. A kis mocskos sárga váltik állította, hogy találta a fegyvert és csak azt szajkózta, hogy információi vannak a vietekről és a parancsnokkal akar beszélni. Hittek neki. Nem kellett volna, mert alighogy a parancsnok a közelébe ért, egy kést rántott elő a kis rohadék és a parancsnokba döfte. Vagy három oldalról sorozták meg a kis sárgát. Szerencsére az ezredes sérülése nem volt súlyos, de hosszú időre kiesett. Közben hoztak egy másik civilt, akit állítólag a mi katonáink lőttek meg és emiatt elveszítette a fél lábát. Én a fél szemét is kilőttem volna, de ehelyett bekötözték a sebét és útjára engedték.

Néhány óra múlva leváltottak minket és újból Bien Vung felé küldtek minket, de ezúttal a falu környékét kellett felderítenünk. A járőrözés eseménytelenül telt, bár minden gyanús hangra összerezzent az egész szakasz. A faluban, messziről nézve, minden úgy tűnt, mintha semmi különös sem történt volna. De mi tudtuk, hogy a közelben valahol ott lapul a vietkong. Rádión jelentettük, hogy felderítettük a terepet. Valamilyen piac felé küldtek minket. Állítólag a két falu népe ott kereskedett egymással, de valami gond lehetett, mert több szakaszt vezényelt oda a vezetőség. Délről érkeztünk a piacra. Már ott volt két másik szakasz. Óriási volt a felfordulás. Néhány civil a katonák között őgyelgett és hangos kárálással kínálta a portékáját, míg mások egykedvűen néztek maguk elé.

Az egyik civil gyanús lett. Míg mindenki a kis rizskalapjában ült, vagy járt-kelt, ez az egy maga mellé rakta a földre a kalapját. Szóltam a fiúknak, hogy óvatosan motozzák meg. Hívtam a tolmácsot. Szóltunk a kis sárgának, hogy álljon fel, de úgy tűnt mintha nem értené. Közben odajött egy másik kis ferdeszemű. Kezdett zsongani a fejem. Az egyik katonám felkiáltott:

- Miért nem lőjük halomra az összeset?!

Jogos, gondoltam magamban, de nem lehet fegyvertelen embereket leöldösni! Odaléptem a továbbra is makacsul üldögélő sárgához és félrerúgtam a kalapját. Nem akartam hinni a szememnek, egy pisztoly volt elrejtve alatta! Már nyúlt is felé én meg dermedten néztem, ahogy emelte a pisztolyt. Ebben a pillanatban eldördült egy fegyver és a kis sárga összeesett. A korábban reklamáló katonám volt.

- Na ez se fog már hátbatámadni senkit – nevetett fel, kihívón a szemembe nézve.

Közben a hátam mögött kezdett kicsúszni a kezünkből az irányítás, a férfiak kántáltak, a nők sikoltoztak. Le akartam torkolni a katonát, de hirtelen pisztolylövéseket hallottam. Mellettem összeesett egy katona. Mire felocsúdtam, már legalább hárman hevertek a földön. Elszabadult a pokol, a lövöldöző sárgát lesorozták, de az ide-oda rohangáló, jajgató civileket már nem lehetett megfékezni. A felcser nem győzte kötözni a sérülteket. A másik két szakasz igyekezett kikeveredni a civilek közül, de ekkor megint valaki elkezdett lövöldözni.

Ez más sok volt nekem is. Rádión engedélyt kértem a tűzparancsra. Úgy látszik az ezredesnek is elfogyott a jóindulata, megadta az engedélyt. A többieknek nem szólva tüzelésre emeltem a pisztolyom, aztán nem emlékszem semmire …
Nem sokkal később a felcser hangjára tértem magamhoz. A pisztolyom még mindig ott füstölt a kezemben, üres tárral. A piac csöndes volt. Egy viet hangot nem lehetett hallani, csak a másik két szakasz sebesültjeinek halk jajgatását. Helikopter érkezett nemsokára és elvitte a sebesülteket. A többiekkel komor tekintettel néztünk össze. Ezt a napot senki nem fogja elfelejteni.

Kaptunk egy kis pihenőt a parancsnokságtól. Én a szakaszomat rábíztam egy másik szakaszparancsnokra és a csapatszállítóval visszamentem jelentést tenni. Mialatt én a táborba értem, egyeztettem az ezredessel, a két egyesített szakasz egy kihelyezett bázist állított fel egy magaslaton. Ott találkoztam újra a szakaszommal. A fiúk fáradtak, de elszántak voltak és csurom vizesek. Egy ideje már szakadt az eső. Én szerencsés voltam, fel tudtam venni az eső ellen jól védő poncho-mat, még a táborban de a többiek nem. A bázis védelmi állásainak kiépítése után hosszú, elnyújtott vonalban álltunk fel a kambodzsai határ felé nézve. A távolban, a dzsungel szélén mozgást láttunk. Vietkongok. Éppen beásták magukat. Rádión jelentettük az ezredesnek a tapasztaltakat. Türelemre intett. Eközben egy csapat beszivárgott Kambodzsába, felkutatni az ellenséges bázist. Sikerült is nekik, sőt a parancsnokot is elfogták. Az ezredes egy páncélozott járművet küldött az ellenséges parancsnokért és minket arra utasított, hogy kössük le a határvonalon felsorakozott vietkongokat.

Még mielőtt elindult volna a támadás, egy furcsa közjátékra került sor. Két sárga tűnt fel mögöttünk a hegygerincen. Negyedmagammal elindultunk feléjük, hogy lelőjük, vagy elfogjuk őket. Bár kezdetben ők voltak helyzeti előnyben, egyszer csak váratlanul elindultak egy kevésbé védett hely felé. Mondanom se kell, azonnal rájuk rontottunk és nem gondolkodtunk a fogságba ejtésükön a küszöbön álló támadás miatt. Utólag jutott az eszembe, hogy a két vietnáminak talán elege lehetett a háborúból. Talán át akartak állni. Talán nem is ellenség voltak, hanem szövetséges de nem volt idejük elmondani. Akkor ez nem számított. Most, visszagondolva az esetre, lehet másképp alakul az élet, ha elfogjuk őket.

A támadás elsöprő erejű volt, a vietek sietve húzódtak vissza a dzsungel mélyére. “Ehhez értetek csak, mocskos kis sárgák, a meneküléshez!” mérgelődtem magamban, miközben a csapatunk behatolt a sűrű növényzetbe. A csata durva volt és heves. Repkedtek a nyomjelző lövedékek, de szinte senkit nem láttunk. Hol itt, hol ott hangzott fel egy-egy jajkiáltás, hol ismeretlen, hol ismerős nyelven. Végül engem is leterített egy golyó.

- FELCSER! – szakadt ki belőlem is a kiáltás, majd a vérző sebre szorítottam a kezem.

A vad fegyverropogás lassan halkult el. Türelmesen vártam. Tudtam, a fegyverek hangjából és a lövések irányából, hogy mi állunk jobb helyzetben. Végre elhallgattak az utolsó lövések is és kisvártatva megjelent a felcser.

- Újabb plecsnire vágyott? – vigyorgott a képembe. A fegyverén láttam három új bemetszést.
– Jobb lenne ha engem fércelne össze és nem a sárgákat hajkurászná. – mordultam rá, de büszke voltam. Felcserként még katonaként is helytállni nem egyszerű feladat.

Hamarosan én is lábra tudtam állni. Összeszedtem az embereimet és a megérkező helikopterrel visszamentünk a bázisra. Ott értesültünk, hogy az ellenséges parancsnokot elfogó csapatot lemészárolták és a páncélozott járművet is kilőtték. De legalább megmutattuk a vietkongoknak, hogy velünk nem lehet packázni és nem lehetnek biztonságban a patkányfészkükben.

Estére pihenést rendelt el a parancsnok, de szólt, hogy éjszakára feladattal fog ellátni minket. “Franc essen a vietekbe, miattuk aludni se tudunk.” morgott az egyik katonám, de gyorsan letorkolltam és pihenni küldtem a szakaszt. A sebem miatt kissé óvatosan én is a körlethez botorkáltam és igyekeztem minél jobban kihasználni a szabadidőt. Volt még egy kis kávém, meg ennivalóm. Kedvetlenül fogyasztottam el. Mit nem adtam volna egy jó forró kávéért!

A pár órás pihenő alatt mindannyian erőt tudtunk gyűjteni. Tartottam egy rövid eligazítást, hogy mire számíthatunk, aztán mentem az ezredeshez feladatért. Őrség. Egyik felem örült, hiszen nem kellett a sötétben a dzsungel mélyén vakon botorkálni a vietek csapdáitól rettegve, a másik felem viszont tiltakozott az egyhangú őrködés ellen.

Ezúttal mindenre felkészültünk. Eső, hideg és a szúnyogok nyugodtan jöhettek, a sárgákról nem is beszélve. Szétszórtam a fiúkat a tábor észak-nyugati oldalán és megkezdtük az eseménytelennek tűnő órákat. Az őrség első órái tényleg unalmasnak tűnt. Az őrjáratok folyamatosan jöttek-mentek. Ellenségnek se híre, se hamva. Ahogy azonban elborított minket a sötétség, úgy nőtt a feszültség mindenkiben. A távolból fegyverropogás hallatszott, majd hamarosan rádión jelentette egy őrjáratot teljesítő szakasz, hogy nem messze a tábortól sárgákba botlottak. A látótávolság csökkenésével úgy látszik a vietek is merészebbek lettek, mert az őrjáratokra egyre közelebbről nyitottak tüzet. Végül már a tábor őrsége is be-bekapcsolódott egy-egy tűzpárbajba.
Ahogy sejteni lehetett napközben, a tábor északi, a dzsungelhez legközelebbi része volt a legvédtelenebb. A sárgák jól tudták ezt és az éjszakát ki is használták. A sötétség leple alatt, észrevétlenül gyakorlatilag a tábor széléig átvágták a szögesdrótokat. A tábor csöndjét hirtelen fegyverropogás verte fel. A vietek északról benyomulva szinte karnyújtásnyi távolságban körbekerítették a tábort és hol innen, hol onnan nyitottak tüzet. A velem őrségben lévő felcsert elküldtem körbenézni. Feszülten figyeltem minden irányba. A kapuhoz legközelebb lévő észak-nyugati dombon hirtelen feltűnt 3-4 alak. A sötét miatt nem tudtam azonosítani őket, ezért vártam. Nem mertem megszólalni, mert tartottam tőle, hogy vietek, viszont lőni se akartam, nehogy a saját bajtársaimat sebezzem meg. A társaság azonban nagyon furcsán viselkedett. A tábor közepe felé néztek és … egyszer csak lőni kezdtek. VIETKONGOK!

- KONTAKT! – ordítottam fel és lőni kezdtem a sötét alakok felé.

A sárgákat váratlanul érte a sorozatom, hármat sikerült is leszednem de láttam a negyedik már emeli rám a fegyverét. Oldalra dobtam magam, miközben vadul rángattam az elsütő billentyűt. Valami koppant a bal kezemen és a fegyver kiesett a kezemből. Rájöttem, hogy eltaláltak. Miközben a felcserért kiabáltam, láttam, hogy mások is észbekaptak és végeztek a negyedik behatolóval is.
A felcser csak nem érkezett. Az oldalzsebből előkapartam a kötszeremet és tessék-lássék bekötöztem a karomat. Odajött hozzám valaki. “Megvagy?” kérdezte, majd a vállamra csapott és alig várva meg igenlő válaszom, már ment is tovább. Végre a felcser is megérkezett. Kötés volt rajta is.

- Mi a helyzet sergeant? Kitüntetésre pályázik? Egy nap, két sebesülés … – vigyorgott rám a lámpája fényében, miközben szakszerűen ellátott.
– Csak karcolások. Ennyiért még senki nem kapott kitüntetést, csak büntetést, hogy ilyen szerencsétlen.

Rövid helyzetértékelést tartottunk, miközben befutott a szakasz további két tagja is. Kiderült, hogy az észak-nyugati bunkerben lévő őrrel végeztek. Onnan tudtak bejutni közvetlenül a tábor belsejébe a sárgák. Ezalatt kapott találatot a felcserünk is. A behatolók végül elöttem végezték be földi pályafutásuk. Visszaérkeztek a kiküldött őrjáratok és a tábor körül megerősített őrséget álltunk. A vietek ezután már nem is jutottak közel hozzánk. Egy-egy távolabbi helyről próbáltak megzavarni, de végül elhaltak a sorozatok.

A parancsnok leváltott minket és magához hivatott.

- Úgy értesültünk, hogy a vietkong Bien Vung térségéből indul támadásra a tábor ellen. Derítsék fel a környéket és számoljanak le a sárgákkal. – adta ki a parancsot.

Szóltam a fiúknak, hogy szedelőzködjenek. Én is magamhoz vettem lőszert, miegymást, majd elindultunk. A kijárattól délre, majd keletre fordultunk. Lassan lépkedtünk. Minden neszre meg-megálltunk és kémleltük a sötétséget. Hosszú perceken keresztül figyeltünk, ha úgy éreztük, sárgák vannak a közelben. Amennyire halkan csak lehetett, jelentettük a táborba az ellenséges mozgást, majd mentünk tovább. Hosszú idő után elértük Bien Vung-ot. A falu kihaltnak tűnt. A lakosok minden bizonnyal elmenekültek. Hangokat hallottunk. Hasra vetettük magunkat. Egy viet szakasz érkezett vissza a faluba. Alig tűntek el a viskók között, szétszórtam az embereket. Az utat és a falu bejáratát céloztuk be. Vártunk, hogy kijöjjenek a sárgák és elinduljanak a táborunk felé. Amint kiérnek az útra, végük.
Teltek-múltak a percek, de a sárgák csak nem akartak elindulni. Végül beszóltam a táborba. Parancsot kaptunk, hogy derítsük fel a falut és lőjünk le mindenkit, akit találunk. A falu lakói egyértelműen vagy mind vietkongok, vagy támogatják a vietkongokat.
Óvatosan közelítettük meg a falut, de feleslegesen. Az egész falu kihalt és csöndes volt. Úgy látszik a korábban megérkező sárgák csak pihenni álltak meg, majd folytatták az útjukat Kambodzsa felé. Elhelyeztünk egy-két botlódrótos aknát a faluban, jelentettünk a parancsnok felé és visszaindultunk a táborba.

Kora hajnalban értünk vissza fáradtan és elcsigázottan. Pihenőt kaptunk. A felszerelésünket tessék-lássék rendben szórtuk le magunkról és terültünk el a priccsünkön. Ájult álomba zuhantam egy perc alatt.

Reggel tértem csak magamhoz. A körletben nem volt senki. A sátrunk elött egy ember ült csak, éppen evett valamit.

- A fiúk már őrségben vannak. Szóltak, hogy ne zavarjam, Uram. – jelentett katonásan, amint meglátott.
– Pihenj fiam, folytassa.

Elballagtam a parancsnoki sátorhoz. Éppen a vietek ellen készülő támadást készítették elő. A parancsnok rám nézett és intett, menjek vissza később.
Visszasétáltam a sátrunkhoz és nekiláttam én is a reggelinek. A szomszédos sátrakból is sorra jöttek elő a szolgálaton kívüliek. Valakitől kávét kaptam. Hálásan emeltem felé a bögrém. Nemsokára frissen és erővel telve szereltem fel magam. A fiúk épp akkor érkeztek vissza az őrségből. Megveregettem mindegyik vállát, sok mindenen voltak túl.

Visszamentem a parancsnoki sátorhoz, hogy tájékozódjak a feladatról. Hamarosan meg is kaptam a parancsot. Ezúttal az észak-nyugatra fekvő Ha Tinh faluba kellett mennünk, gyógyszert és élelmiszert adni az ott lakóknak.
Elindultunk. Kis kerülővel mentem a szakaszommal, nem akartam vietekbe ütközni az értékes szállítmánnyal. Végül gond nélkül megérkeztünk a faluba. A falusiak kedvesen fogadtak, de nem kértek se a gyógyszerből, se az élelemből. Mosolyogva közölték, hogy mindenük megvan. Látszólag minden rendben volt, de éreztem, hogy mindenhonnan minket figyelnek. Vietkongok. Biztos, hogy itt vannak a faluban. Kevesen voltunk, nem akartam bizonytalan tűzharcba bonyolódni, ezért utasítottam a fiúkat, hogy induljanak kifelé. A sárgák gyanúsan sokáig kísértek. Mintha csak arra vártak volna, hogy hátat fordítsunk nekik. Nem tettem meg ezt a szívességet, a fegyver csövét folyamatosan feléjük tartva hátráltunk ki. Mikor eléggé eltávolodtunk és mind a falu, mind a lakói eltűntek a szemünk elől, jelentettem a parancsnoknak, hogy ez a falu is valószínűleg a vietkongok oldalára állt.

Új parancsot kaptunk, ellenőrizzük Bien Vung-ot. Bár éjszaka kihalt volt, nappalra visszatérhettek a sárgák. Az odaút eseménytelen volt. A falu közelében, egy magaslaton megfigyelő pontot alakítottunk ki. A faluban élet volt. Látszólag minden békésnek tűnt, de valami nem stimmelt. A lakóknál fegyver volt. Vietkongok! Jelentettünk a bázisnak. Majd vártunk. A vietek úgy látszik előretolt állást alakítottak ki a faluban. A parancsnokság egy másik szakaszt küldött a falu felé, de ők még messze jártak, amikor a sárgák elindultak felénk. Gyanútlanul jöttek, nem számítottak rá, hogy mi ott lehetünk. Ez nekünk kedvezett, a nagy létszámuk viszont nekik.

Amikor lőtávolságba értek, tüzet nyitottunk, közben folyamatosan erősítést kértem. Az elől lévő vietek sorra hullottak el, de láttam, hogy két irányba be akarnak keríteni. Egy darabig tartottuk magunkat, de végül felmorzsolt minket a túlerő. Visszavonultunk. A támogatásunkra küldött szakasz hátulról támadta meg a sárgákat, ezzel feltartóztatva az előrenyomulásukat. Mi visszatértünk a táborba. A sebesültek ellátást kaptak én meg új feladatot.

Az előző napon felállított előretolt állást nagy erőkkel támadni kezdték a vietkongok. Erősítés kellett. Egy másik szakasszal együtt helikopterekre szálltunk és úgy indultunk a dzsungelen át. A magasból látszott, hogy kemény pillanatokat élhetnek át a fiúk. A környéken hemzsegtek a sárgák. Golyózáporban értünk földet. Azonnal fedezékbe vágtuk magunkat, majd viszonoztuk a tüzet. Az én szakaszom szerencsésebb volt, de a másik kevésbé. Három emberüket rögtön leszedték. Aztán lassan felülkerekedtünk. A vietek vagy elestek, vagy visszavonultak és végül sikerült átverekednünk magunkat az előretolt álláshoz. A fiúk hálálkodva fogadtak minket. Együttes erővel vettük fel a harcot és toltuk vissza az ellenséget a kambodzsai határ felé. A terep kissé ritkásabbá vált, így hasznát tudtam venni a mesterlövész fegyveremnek. Az első lövéseim után a sárgák fejveszett menekülésbe kezdtek. Hamarosan megtisztítottuk a környéket. Elcsendesedett a környék. A fiúk üdvrivallgásba törtek ki. Hamarosan helikoptereken megérkezett az utánpótlás, új, friss egységek képében. Mi pedig megkaptuk a kivonási parancsot.

Két nap a pokolban. Ennyi jutott nekünk Ha Tinh és Bien Vung térségében. Amíg élek, nem felejtem az ott történteket.

Sergeant Operator